Szeretem ezt a helyet.
Szeretek itt ücsörögni,
visszagondolni azokra
a boldog időkre, amikor
fényesek voltak a szelek.
Néha kihozom a Szokolt,
hát, csak bosszankodom…
Hogy mivé lett ez a világ!
Felejtenek ezek mindent,
hős nagyapáink reményét;
a hű parancsteljesítőket,
kiket hiába várta honi meleg.
S kik róluk énekeltek, írtak
büszke, hős költeményeket.
Fényes, selyem lobogókra…
Szeretem ezt a helyet.
Itt, talpam alatt még érzem
a május elsejei vonulások
szív-ütemét, a hurrákat,
a „kény” uralmának hörgését.
Honnan tudhatnák ezek ezt?
A Moszkva-parti estekről?
Itt nekem minden erről szól.
A szemináriumokról, az igaz,
bölcs magyar versekről …!
És nem a firkászokról!
Akik zsarnokságról, kultuszról
zengedeztek, sintér időről.
Mikor mi proletár vérünket
ajánlottuk a bölcs vezérnek
Ezért szeretem ezt a helyet.
Fölöttem az utcanév-tábla,
a névadót minden hű veterán
örökre szívébe zárta. Nem úgy
mint a többit. Na de kik azok…?
El is mossa majd őket az idő!
És marad az igazak emléke,
hogy a mi ifjú seregünk
újra teli torokból énekelhesse
a győzelem dalát –ezen az úton
Ahol ülök naponta, veterán,
hű társaimmal beszélgetve,
kiknek emlékét s a névadóét
élteti ez az utca, bár, hallom,
terveket szőnek egyesek…
No, addig fogom szeretni
ezt a helyet, padjával, aztán
más után nézek, de félek,
nem lelek jobbra, hacsak
nem egy szivárványszínűre…
Csak erő és egészség legyen!
Szabadság…!
Jajj, majdnem azt mondtam:
elvtársak. De hát nem jön a
számra az, hogy „uraim”.
