250 éve született Csokonai Vitéz Mihály
Ha ma megkérdezünk valakit, hogy tudja-e, ki is az a Csokonai Vitéz Mihály, akkor a leginkább jellemző válasz, hogy „hát persze”.
De a „hát persze” mit is jelent?: „Ő írta azt a… csak a címét nem tudom”.
A „valami Lilla” és a „valami játszó remény” már biztató lehet.
De valóban ennyi?
„Földiekkel játszó égő tünemény”?
Egy bohókás ifjú, aki a szerelmet kereste?
Egy költő, akinek verseit szerette volna olvasni Nyilas Misi?
És itt álljunk meg egy pillanatra.
Vajon miért akarta Móricz regényének főhőse éppen Csokonai verseit olvasni.
Azért, mert vicces, dallamos?
Azért, mert Petőfi is verset írt róla?
Azért, mert tanul(t)unk róla?
Vagy azért akarta Móricz Zsigmond hőse olvasni Csokonai sorait, mert valami többet látott,
érzett, gondolt a sorokból, mint a többi olvasó?
A kérdés ennyi év távlatából csak hipotetikus.
Nem is érdekes talán.
Vagy mégis?
Csokonai pont azt igazolja, hogy az irodalom állandóan változó szövet. Él, és amíg az ember, az olvasó hisz a szóban, élni is fog. Ma pont úgy, mint 200 évvel ezelőtt.
Annyi biztos, hogy Csokonai életművét, írásait átnézve láthatjuk, hogy egy egyszerű fiatalember (persze ebben az esetben az „egyszerű” jelző nem az együgyűségre utal), aki az életet szeretné érteni, szeretne eligazodni abban a kuszaságban, amit az ember rakott az élet egyszerűsége köré. Szeretne kijutni egy olyan labirintusból, ami nyílegyenes. Költői alkatát jól jellemzi, hogy egyrészt műveivel szívesen járul hozzá az őt körülvevő közösség szórakozásaihoz és ünnepeihez, másrészt számít a mindenkori olvasókra is.
Miként is írta Csokonai, „Ami egyszer szép, hogy ne tudná, mi a szép? s ki ítélhetné meg jobban a mások érzéseit, mint akik magok csupa érzékenyek? Úgyis az asszonyszemélyekkel vélek születik s a szerencsés nevelés által ingerlőbbé tétetik valamely kellemetes bizarria, mely a poétákat férfitársaiktól megkülönbözteti. Így tehát az érzékeny szépeknek tetszését ha megnyerem, a természet maga szól énmellettem, s még előre számot merészlek tartani a poéták borostyánjára.”
Csokonai ebben a pár sorban mindent elmond arról, mit is gondolt a költészetről.
Egy sajátságos ars poetica a költőtől.
Felteheti magában a kérdést az ember: akkor ez lenne a költészet definíciója?
Érzelmi hullámok sorokba szorítva?
De mi is a kapocs Csokonai és a Miskolcot átölelő vidék által kiváltott érzelmek között?
A Sajó és a táj miként jelenik meg az életműben?
Nem tájleírásként, nem személyes tapasztalás útján, hanem két fiatal esküvője kapcsán, egy alkalmi költeményben.
Megúnta Márs a harcoknak
Orrprüszköltető porát,
S elhagyá a bajnokoknak
Vérbe fördött táborát.
Ama zőld hegyek mellyékén,
Hol a nektár csordogál,
Hol a Sajó szép vidékén
Sajó végig folydogál,
Széjjelnézett egy szép este
És oly helyet keresett,
Hol elfáradt vitéz teste
Nyúgodjon egy keveset.
Úgyis Vayt jól esmérte
E hazánk nagy emberét,
Ki felkötötte volt érte
A nemesség fegyverét.
És aki most azért vájja
Debrecennek dombjait,
Hogy bő étekkel táplálja
Az ágyúk éh gyomrait.
Itt akart hát megpihenni
A hadaknak istene,
Únalmára kezdvén lenni
A feldúlt várak szene.
Ruháját leterítette
A Sajó zőld partjain,
Fegyverét a szél lengette
Egy vén fűzfa gallyain,
Melynek ritkás árnyékára
A hold ingó fényt vetett,
S a Márs füstös bajusszára
Irtózva tekingetett.
Idilli kép, amikor a háborúktól megfáradt Mars úgy dönt, hogy a Sajó környékére vágyik, ahol a hegyekről nektár csordogál, mely majd enyhíti fáradtságát. A költő szerint erre a legjobb hely méltóságos vajai báró Vay Miklós Zsolcán lévő birtoka.
A történet elején azt kérdeztem, tudjuk-e, ki is volt Csokonai Vitéz Mihály. Ebben a pár sorban biztos választ nem tudtam adni, de annyit azért talán, hogy eztán ne „csak” úgy gondoljunk a poeta natusra, mint aki dalocskákkal próbálta szórakoztatni olvasóit, vagy olykor filozofikus mélységekbe ereszkedik.
*Az írás illusztrációiként a Vidám Páva Tompa Mihály Kultúrkert és Alkotóház mail art gyűjteményében található Csokonai-relikviákból közlünk.
