Te Mihály! Már megbocsáss, instállom magam igen nagyon, mondhatnám, izibe, hogy csak így rád török hosszú, méla lesből, de hát nagyon elárvultan toporogsz e nevezetes eseményen, odahagyva Kelemért, mért’?
Tennék rá néhány ezüst forintot, hogy fejedbe sehogy nem férően emészt a nehezen érthető gondolat. Alapkövét a hídnak vajh hogy, s miként teszik le? Folyómedret terelnek, mint Attila sírjánál legenda-szerűen, netán Búvár Kund fúr-farag odalent mélyléktani áramlásban? Lefogadom, obsitos veteránok tolják fusiban, láttam én már ilyet Water lónál, vagy legalábbis erős érzéssel örvendeztetett meg egy toxikus álom, sebes vágtában, habbal.
A vízilovak velünk vannak amúgy, csak szólok. Az obsitosok meg csak prüszkölnek, idő előtt früstökölnek, vízipipára gyújtanak, melyet minden illendőség figyelmen kívül hagyásával szörcsögtetnek. Víz alatti misét tartanak, giling-galang, szól a búvárharang, nyelvében él, vitriolosan. Ki ne találjuk már kérem, hogy csak úgy összehúzzuk Pestet és Budát, hisz nemcsak a láncainkat veszíthetjük.
Hopp, potty. Rablánc a lábon nehéz volt. Kihúzástól virradatig. Hallgatom ezt a Clark gyereket. Összehord ez hetet-havat, nem kis Miska, nagy mesemondó. Sógor, koma. Szeráfokról mesél, őrzőkről, meg mit tudom én, milyen túl- és evilági teremtményekről, kik rettenthetetlenek. Liturgikus szakráliák, misztikus fenevadak. Leonidászt értettem elsőre, erőst vakaróztam, mit keres itt a spártai király. Jó, jó, nem túl széles a Duna, de azért mégsem a thermopülai szorosról beszélünk. Aztán rájöttem, hogy oroszlánokról esik a szó, mindjárt négyről. Az őrzőkről. Törzsi hídfőkről. Csak nehogy fogatlanok legyenek!
Nyelvetlenségtől meg, ments meg uram minket! Ennyi bárdolatlan faragatlanságot! Nyelvet ölt, ki ölt, hát ezért a visszafogottság. Vizafogóság. Ezt majd értik azok, kik északabbra vernek hidat, Árpád vére, köss bennünket öszve!
