„A Garay János-szobor egy köztéri szobor Szekszárd városában, a Garay téren. Garay János 1853-as halálaután hamar felmerült a városvezetőkben, hogy szobrot kellene neki állítani, de a terv akkor még nemvalósult meg. Az 1881-ig Zöldkút térnek nevezett tér ekkor kapta új nevét, a Garay János tér elnevezést, aSzárnovszky Ferenc által készített szobrot itt, a tér végén […]
Még hasonított is ám a két legény.
Öt év volt közötte. Kettő között öt év az semmiség.
Huszonöt és harminc. Hullámos haj, pofadísz, hol szimpla, hol bujább,
meg némi nulla kis bajusz. Szimbolika. Férfiség. Ság.
A vonat csikorogva fékezett, és Balfi Péter úgy érezte, beszakad a dobhártyája. Önkéntelenül és fájdalmas arckifejezéssel kapott a bal füléhez, talán még föl is szisszent.
A jó Tompa Mihály és Garay Ján
nem jártak együtt az Adrián,
ám az intő jelekre vakon
összefutottak Hernádkakon.
ezt most csak így kimérten,
mintha bármi is látszana a
kútban, persze alulról egy bántó
fénytál, zuhanó zsírcsepp a retinának,
és hát felülről se jobb, mert ugye
semmi, űr, mély, fekete, cső
de alagútszerűsége is csak legfeljebb
valami bedobásával lesz a látvány része,
Kedves barátom!
a melly napon hozzad írt levelem elment, azon este kaptam tiedet; írtam ugyan, hogy Bejéből nem írok hozzád többet, de azért úgy hiszem nem haragszol meg ha ígéretem megszegem; inkább így, mint ígérni és nem írni úgy-e, mert most mégis Bejében, csak a szüret mián.
Hat nappal Klapka hősies tragédiája után. Ragyogó az október. Az élet-harcz véget ér, kezdődik a halál-harcz.
Lelki kő az alapkő,
a lelkeket is összeköti,
nemcsak a Duna két partját.
Garay úr és Tompa úr
szívbélien parolázik,
derűs horizontot látnak ott,
ahol viharfelhők gyülekeznek.
Már készülődnek a viharmadarak,
akik Tompa úrnak fognak dalolni
fájdalmas éneket.
ahogy erre H. J. visszaemlékezik Hernádkakon
az országon keresztül folyó Duma
jobb és bal partjai között
szükséges szakadatlan közösülés
fenntartása végett Hernád és Kak
