Erdei Kak

Csíkos köntösömet összehúzva állok
másfél négyzetméternyi betonszabadságomon,
kezemben langyos csésze, piros pöttyös,
régi örökség, akár ez az örökké
gyomromat mardosó elvágyódás.
A feltámadó szél ringatja
a gesztenyefa hatalmas, zöld tenyereit
és a balkonláda színpompáját,
benne halvány rózsaszín szegfű,
mint egy bájosan piruló arc,
mellette fű, gyomok, még lóhere is,
nem téptük ki, hátha.
Egy ásónyomnyi rét burjánzik a barna
műanyag kockában, együttérzek velük,
be vagyunk zárva a magunk kis kockájába.
Néha kornyadozunk, néha virulunk.
Esténként kiviszem a két széket a konyhából,
iszunk Petivel egy pohár sört vagy fröccsöt,
csöndesen megvitatjuk, hová halad ez a világ,
révedezve pillantunk a fenyő ágai közé,
és elképzelem, hogy jobb volna „visszafelé”:
Retour à la nature.
Kis házat képzelek az erdő szélén,
körben büszke bükkök állnak őrt,
előtte magasra ér a puha fű,
simogatja combomat a lenge nyári ruha alatt
cinkosan, pajkosan, szeretettel,
én visszasimítom, ujjaim közé a zsenge szálak
engedelmesen belelapulnak.
Este a tűz körül ülünk a táguló tájban,
felfröccsentett, villongó szikraponyva alatt
ott ülne Sanyi, Misi, Frici,
Eperjesről ugrottak át, nincs messze,
mióta megépült Kassáig az autópálya,
két óra sincs az út.
Megkínálnánk őket egy pohárkával,
nevetnénk, mint régi cimborák,
meztelen talpunk alatt kuncognának a kavicsok is,
és nem lenne költői versengés,
sem lánglelkű világmegváltás,
sem elkeseredett kivándorlás.
Csak a csönd, a zöld, a fények, az illatok,
derűs mosolygás, kedves ölelés,
a gondtalan, önfeledt létezés.
Mutasd meg nekem, hol van ez az erdei Kak