Utcabál

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy utcabál.
Jó ötletnek tűnt meghirdetni, s lehetett is örülni a kezdeti sikernek, mikor gyülekezni kezdtek a közterek. Jöttek egymás után az utak, az utcák a közök. Érkezett a körtér a körút, körönd, a korzó, a fasor is volt olyan bátor, akár a sikátor, hogy unszolás nélkül eljött ő magától. A rakpart is partizni akart, lengette ligeteit a sétány, befutott pár park és erdősor is néhány. Szó se róla, jól indult a bál, végtére megtelt a tér estére. Beindult a zene, tolta a DJ ezerrel, villogott a fényorgona, meg a LED-fal, meg a lézer.
Ropta a rockra sok-sok utca, meg a tuc-tucra, és ahogy az gyakorta megesik a bálba’, nem egy szer volt, amit töltöttek a pohárba. A hangulat fokozódott, a hőfok emelkedett, nekivetkőztek a bálozók. Ledobtak magukról minden holmit: névtáblát, szobrot, padot, kandelábert, s ahogyan gyűlt a sok tucat utca cucca nagy kupacba, rajtuk már szinte semmi sem maradt, egymásra sem ismertek mind egyformák lettek. 
Kisvártatva elérkezett a pillanat, mikor apadni kezdett a hangulat. Nem is jött akkor már más a bálba, csak egy nagy csomó vájber meg esemes, hangos és képes messenger üzenet: nem találni haza a bálból, útvesztő a város a javából!
A GPS csak ismételgeti feleslegesen, mint amikor megakad a tű a lemezen, hogy újra tervezés: tarts jobbra; újra tervezés: fordulj balra! Ha nincsen második sarok, ahol befordulhat vagy következő kanyar, ahol letérhet, ha sehol a táblák, a szobrok, a padok. Nem találni haza, ha egyformán ugyanúgy, semmilyen a hely…
Így történt, hogy azóta is csak szomorúan téblábol körbe az az út, az az utca, az a tér, a körtér a körút, körönd, a korzó a fasor – nem lelnek otthonra sehol.
Aki jól figyelt, tanulhat az esetből, nem csinál sokat ugyanabból az egyből.