A honjáró rímöltő egész úton Kak felé azon gondolkodá, miként fogja szólítani rég nem látott barátját. Átkelvén a Nerhádon, hamar rátalált a Risásy kúrián nevelősködő Pomta Himály kortársára. A pajtási ölelés után Tepőfi – mert ő volt a tréfásnak ismert vándor, ez időben szabadságos katona – ezzel állt elő kedélyesen:
– Barátom, Himály! Azt beszéli a környék széltében-hosszában, hogy a folyóparti bokrosban holtan találtak egy erdei kakot – és somolyogva várta a hatást.
Röpke lepetés után Pomta legott vette a lapot, s kivárásra játszva, szemeit huncut hunyorgásra formálva semlegesen válaszolt:
– Bizony, bizony, mily’ iszony! – s mivel Tepőfi füle botját sem mozgatta, elővezette kérdését:
– Hanem barátom, Dánsor! Te láttál-e már erdei kakot?
– Hogyne láttam volna! Sőt, még ettem is – vágta rá Tepőfi vigyorogva, egyenesen úgy, mintha készült volna a válasszal.
– De hisz’ az erdei kakot nem szok’ enni! – replikázott Pomta, megemelve szemöldökeit, mintha azt kérdezné, na, erre mit lépsz, jó komám? Tepőfi, mintegy megadva magát, mókásan bökte rá:
– Hááát, akkor csak láttam.
Ezen a tréfán aztán nagyot nevettek, miközben előkerült a boros kancsó, mondván: egy dolog a rímeket ölteni, a másik meg a szomjat oltani. A kak-kérdés azonban nem került le a terítékről.
– Kismám, cimborám! Ez aztán jó bor ám! Oszt, a kimúlt erdei kak miféle teremtmény lehetett? – kekeckedett tovább Tepőfi élcesen.
– Nos, édes egy cimborám, furmint ez a jó bor ám! Ami pedig kérdésedet illeti, arra csak azt mondhatom, hogy kellően körbe gondolva azt jobbról balra és viszont, az erdei kak valószínűleg egy valami. Vagy készült valahová. – csavarintott Pomta a válaszon, székely észjárás mintájára.
– Talán csak nem Kakutyinba, kakot hegyezni? – fokozta Tepőfi.
– Meglehet; hacsak nem kakukkfüvet aratni – válaszolt kacagva a pataki főttoskolán művelődött Pomta, a szónak kiváló mestere.
– Némelyek sejteni vélik – okoskodott Tepőfi – hogy kakettálás okozta az erdei kak végzetét, mivel egy kakényszemű kakadunak erőst csapta a szelet…
– Aha! Van benne valami, ha más nem, kakurica! – bolondozott Pomta.
– … akinek a kaktusz-szívű atyja a kakasülőről kakucskálta a helyzetet, nem tetszését bosszúba forralva… – és itt nyitva hagyta Tepőfi a bűnügy felé terelt találgatást, miközben Pomta szorgalmaskodott az egyre könnyebb kancsóval.
– Óvakodva, hogy boromat mellé ne töltsem, s egyik szavamat a másikba ne öltsem, arra kérlek cimborám, hogy készítsünk költői versenyt Erdei kak címmel a Spanyolnátha számára – javasolta Pomta. Aztán furminttól dúsult fantáziája hosszas fejtegetésbe vezette. Ennek lényege az volt, hogy szerinte az erdei kak képzelet szülötte lény, ami erdőben történő poharazgatáskor mindig feléled. Hasonlít a nagy fehér kótyagra, aminek pikkelyes csőre lopóra emlékeztet, kakörcsin szemei vannak, taréján kakárdát visel és kakaó színű farkak állnak ki belőle. Kedvelt időtöltése az erdei sarkakban kakurékolni, amikor már ürességtől tátong a demizson. És a többi, és a többi.
Mivel a kakukkos óra figyelmeztetett a közelgő napfordulóra és Tepőfi is sűrűn ásítozott, a házigazda jónak látta végét venni a beszélgetésnek.
– Egyébként pedig némely körökben tudni vélik, hogy ez az erdei kak Tassvibi helyi irodalmárnak a kakolmánya – szögezte le fáradtan Pomta. Ebben aztán egyet is értettek Tepőfivel és a kaki élményektől, valamint a furmint élvezetétől telve eltették magukat másnapra.
A vándor azért még lejegyezte Rekényi barátjának írt levelében: „Közeledik az éjfél, karján hozza gyermekét, az álmat, s ez felém nyújtja kezét, hogy kezemből kivegye a tollat. Jó éjszakát.”
Így történt ez és nem másképp. Aki nem iszik, járjon utána. Itt a véle, fuss el vége!
Sárospatak, 2023. V. 18.
