A vonat csikorogva fékezett, és Balfi Péter úgy érezte, beszakad a dobhártyája. Önkéntelenül és fájdalmas arckifejezéssel kapott a bal füléhez, talán még föl is szisszent. Ilyen alkalmakkor a volt felesége mindig gúnyosan mosolygott, a hiszti szót szűrte át a fogai között, és tíz esetből kilencszer az alsó ajkát is lebiggyesztette.
– Hisztis vagyok, igen, na és? – morogta olyankor Balfi Péter, már azon esetekben, ha nem társaságban voltak. – Még mindig jobb, mintha…
– Ebből ennyi elég! – csattant föl az asszony.
Majd én azt tudom, miből, mennyi elég, füstölgött magában Balfi Péter.
– Van itt egy szabad hely? – harmincas, kellemes arcú nő állt a fülke ajtajában.
– Ó, hogyne – húzta mosolyra a száját Balfi Péter.
A nő köszönetet mondott, belépett a fülledt kalickába. Balfi Péter fölpattant, segített a hölgy gurulós bőröndjét föltornászni a csomagtartóra. A nő ismét köszönetet mondott, majd elhelyezkedett Balfi Péterrel szemben. Az ülésen már nem az eredeti műbőrhuzat feszült, hanem egy csúnya, sok színben pompázó szövet, amelyhez a kánikulában sem ragad hozzá úgy az utas, mint légy a légypapírhoz, s mint annak idején a többnyire vörösesbarna, netán zöld műbőr borításhoz. Ez az új huzat szellentésre emlékeztető hangokat sem adott ki, ellentétben a régivel, amely sok vidám pillanatot szerzett az utazóközönségnek. Balfi Péter sosem feledte például, amikor nyolcadikos korában, a Kádár-éra hanyatló éveiben osztálykirándulásra mentek, s az osztályfőnökük, Dr. Kis Guczi Jánosné egy óvatlan mozdulattal ordenáré, recsegő fingot idéző hangra késztette a vasúti műbőrt, amire a fiúkból (és néhány lányból) úgy robbant ki a nevetés, mint az izlandi vulkánokból a láva, a tanárnő pedig hiába próbált úgy tenni, mintha mi sem történt volna, Balfi Péter kileste, hogy a szemüvege mögött könnyesen csillog a szeme, emiatt azonban nem esett meg rajta a szíve − éppen ellenkezőleg, még hangosabban nyerített.
– Min mosolyog? – igyekezett vele beszédbe elegyedni új útitársa.
– Ó, csak egy régi emlék – hebegett Balfi Péter zavartan. Szégyellte magát, hogy még ennyi év után is derül azon a réges-régi, otromba és ostoba eseten.
***
– Ide is betérhetnénk – javasolta a költő, és Balfi Péter nem ellenkezett. A hetedik pince, a hetedik stáció, gondolta magában, és gondolt volna egyebeket is, ha a poéta nem kezd fennhangon szavalni.
– Víg szeszélyű bordalaid hogy olvasám! / Jól beszél ez a poéta! – gondolám; / S életemben bár egyszer sem láttalak! / Megengedj, de cimborámnak szántalak!
– Kend írta? – kérdezte Balfi Péter.
– Nem is más! – vágta rá a költő önérzetesen. – S nem máshoz, mint hozzá. Petőfihez!
Alighogy kimondta, a pince mélyéről egy bariton szólalt meg.
– S szent, e nagy napon, melyen végtére / Megtestesült a kimondott ige: / S nép, függetlenség, alkotmány s szabadság / Magyar hazánkban többé nem rege; / Melyen, kezében széttépett bilincscsel, / Győzelmi zászlóval másik kezén, / Áll köztünk a kivítt sajtó-szabadság; / Melyen egy jobblét dicső reggelén / A leigázott óriás, a nép, / Üdv néki! a kigyó fejére lép –/ Dobogjon össze szívem hő sziveddel, / Mint egybeolvad lantom énekeddel.
Mire Balfi Péter és a költő leért a lépcső aljára, a zengedelem elhallgatott. Egy ápolt szakállú, kellemes arcú, égő tekintetű férfiú állt a pince közepén. Egyik kezében kancsó, másikban pohár, bajusza szélén sajtmorzsa.
– Ezt pedig én írtam Petőfihez! – fogadta az érkezőket, és egy hajtásra kiitta a poharát.
Balfi Péter feszengett, azt se tudta, hová pillogjon, társa, a poéta azonban szélesen elvigyorodott.
– Hiszen mi ösmerjük egymást!
– Úgy ám, Tompa uram!
– Garay János – tárta a karját ölelésre a költő.
Egymás nyakába borultak. Balfi Péter zavartan állt egyik lábáról a másikra. A pincegazdát kereste, de senkit nem látott a helyiség félhomályában.
– Végtére is kegyelmed szekszárdi, ha nem tévedek – engedte el Tompa a másikat.
Garay buzgón bólogatott. Balfi Péter ledöccent egy durván faragott lócára, töredezett körmeit kezdte vizslatni. A két poéta, mert kiókumlálta, hogy ez a pincelakó is az kell legyen, nagy susmorgásba merült, egyik poharat ürítették a másik után. Balfi Péter nem ivott, csak ücsörgött, csak bámulta hol a kezét, hol a boltozatos mennyezetet.
– Eltűnt, meghalt, ki tudja azt pontosan – sóhajtott Garay. – Két éve semmit sem hallani róla.
– Csak azt, hogy eltűnt, meghalt, ki tudja azt pontosan – kesergett Tompa.
– Valami ligetben, Segesvárnál.
– Úgy, úgy, hogy veretlen ne hagyja az Isten azt, aki rosszat cselekedett vele!
***
– Bennem is mindig fölidéz ezt-azt, ha vonattal utazom – jegyezte meg a nő pár perc múlva.
Balfi Péter fejbiccentéssel jelezte, hogy figyel, ám rezignáltan bámult kifelé az ablakon. A nő megigazította a haját.
– Hallottam egyszer – kezdett bele egy anekdotába a férfi –, hogy két író utazott a vonaton, az Alföldön keresztül, éjszaka. Nézték, ahogy a tanyák ablakain átszivárog a fény. Egy idő után az egyik azt mondta, milyen különös, ők itt utaznak ezen a fényes, száguldó járművön, s azt gondolják közben, ott van a boldogság a tanyák derengő fényében, miközben szinte minden tanya ablakában nagy valószínűséggel áll valaki, orrát az üveghez nyomva figyeli az elsuhanó szerelvényt, és az jár a fejében, lám, ott a boldogság. Ennyiben maradtak. Pár év elteltével ismét együtt utaztak, ismét éjszaka. Ismét átderengett a fény a tanyák ablakain. Akkor a másik író szólalt meg: milyen különös, hogy ők itt utaznak ezen a fényes, száguldó járművön, s azt gondolják közben, ott van a boldogság a tanyák egyszerű szépségében és természet-közeliségében, miközben minden egyes tanya ablakában vélhetően áll valaki, orrát az üveghez nyomva figyeli az elsuhanó szerelvényt, és az jár a fejében, lám, ott rohan el a szikrázó boldogság. Az az író, aki évekkel korábban mondta el ugyanezt, erősen meghatódott, s megkérdezte a pályatársát, akinek ilyen szép gondolatai vannak, az vajon miért ír olyan csapnivaló könyveket?
A nő fölnevetett. Szépen nevetett, szabályosan, szinte zenei műélvezetet nyújtva.
– Egészen pontosan, attól tartok, úgy fogalmazott: mi a redves faszért ír olyan hitvány, szar könyveket? – egészítette ki saját magát Balfi Péter.
– Ön irodalommal foglalkozik talán? – kérdezte a nő kuncogva.
– Ó, nem – ingatta a fejét Balfi Péter, kicsit megemelkedett, a kezét nyújtotta. – Helyesebben csak fogyasztom az irodalmat, hogy ilyen üzletiesen fejezzem ki magam. Egyébiránt Balfi Péter vagyok, vállalkozó.
– Hubert Judit – rázta meg a felé nyújtott jobbot a nő –, ügyvéd.
Balfi Péter csodálkozott, hogy egy ügyvéd vonattal utazik, s az értetlenség ki is ülhetettaz arcára, mert Hubert Judit nevetve hozzátette:
– Az autóm szervizben van. Tegnapra kellett volna elkészülnie, de sajnos nem érkezett meg az alkatrész, amire vártunk. Adtak volna csereautót, csakhogy hagyományos váltósat, én viszont annyira hozzászoktam már az automatához, hogy úgy döntöttem, inkább vonatozom. Úgyis régen utaztam már vasúton…
− Nos, én gyakorta használom. Szeretek döcögni, hallgatni a talpfák kattogását…
− Megértem. Emlékidézőnek is kiváló…
Annak föltétlenül, gondolta Balfi Péter, és megkérdezte:
– Hivatalos ügyben jár?
***
Balfi Péter meghallgatta mind a két verset. A hintó zörgése miatt − kivált Garayt − alig értette a szavalatokat, ám erről mélyen hallgatott. Tompa A ligetben címet adta a költeményének, Garay viszont azt választotta: A ligethez. Végtére is, gondolta Balfi Péter, csak azt kötötték ki, hogy a liget legyen a téma, semmi egyebet.
– Érvényes mind a két mű, megfelel a kihívásnak – jelentette ki.
Garayt újabb köhögőroham vette elő. Talán a hintó miatt, amely ismét egy kátyúba hajtott, s akkorát zöttyent, hogy az egészséges tüdejű emberben is benne szakadt a lélegzet, nemhogy abba, akit kórság gyötört. Balfi Péter a szeme sarkából figyelte. A köhögés múltán sem tűnt kevésbé elgyötörtnek az arca.
Nem nagyon értette saját magát. Miért szegődött ismét Tompa uram mellé? Talán éppen Garay miatt… Egy haldokló kedvéért. Élénken emlékezett a két évvel korábbi szekszárdi találkozásukra, amikor borok mellett hajnalig verseltek a poéták, s ő hallgatta őket, csöndesen a sarokba húzódva. Kellemes emlékként őrizgette azt az éjszakát. Előkotorta a táskájából a csöppeket, Garayhoz hajolt, belé diktálta.
− Köszönöm, doktor – sóhajtott a beteg.
− Nem vagyok én doktor – dünnyögte Balfi Péter. Ötödik esztendeje már, hogy nem, tette hozzá magában.
− Eltiltották az orvoslástól – mondta Tompa. – Mert a sereggel járt, a honvédoknak segített.
− És mert Világoson nem tudtam megmenteni annak az osztrák tábornoknak a lányát − egészítette ki Balfi Péter.
Tompa legyintett.
− A szabadságért szenved és visel el sérelmeket, amice, nem holmi kisszerű bosszú áldozata, de nagyvonalú megtorlásé.
Könnyebb volna ezt hinnem, valóban. Balfi Péter arcán átsuhant a búskomorság. Garayén a halál.
***
− Egy fiatal lányt képviselek – válaszolta Hubert Judit. – Bonyolult ügy… Maffia, miegymás. De többet nem mondhatok – kamaszosan vihogott. − Tudja, ügyvédi titoktartás.
− Értem, hogyne – bólogatott Balfi Péter.
− És maga milyen ügyben?
− A vállalkozásoméban – kerülte ki a választ Balfi Péter.
− Értem, hogyne – incselkedett az ügyvédnő.
− Tudja – magyarázta a férfi −, az összes ősöm orvos volt, beleértve az apámat is, de én más utakat járok.
− Az én fölmenőim meg javasasszonyok és bábák! Megérzések, vajákosság, jóslás, harmadik szem… Én viszont más utakat járok.
− Hát, ilyen az élet – dörmögte Balfi Péter.
− Hát, ilyen – hagyta rá Hubert Judit.
Egyikük sem tudta, miért mondták el mindezt egymásnak. És azt sem, ezután miről fognak beszélni.
***
− Ez a kaki asszony meggyógyít – fordult Tompa Garayhoz.
− Az ükanyját, Hubert Bözskét Miskolcon kis híján megégették boszorkányság vádjával, vagy kétszáz éve – jegyezte meg Balfi Péter, de mielőtt többet is mesélhetett volna, a hintó zöttyenve megállapodott.
− Hernááááádkaaaak! – kurjantott a kocsis.
− No, mielőtt kiszállunk – emelte föl a mutatóuját Tompa −, megtudhatjuk-e, melyik nyert?
− Garay uram – vágta rá Balfi Péter sebesen, az előzetes megállapodásnak megfelelően.
Tompa elégedetten biccentette meg a fejét.
− Elismerem.
Hubert Judit a kapuban várta őket. Nem úgy festett, mint egy boszorkány. Órákra bezárkózott Garayval a háza hátsó traktusába, s amikor végre előjöttek, csak a fejével intett nemet Tompa kérdő tekintetére.
***
Az őseim orvosok, én meg nem, ennyi csupán, semmi több, hajtogatta magában Balfi Péter a peronra lépve, az ügyvédnő fenekére tapadó tekintettel.
− Különös, hogy mindkettőnknek itt akadt dolga – búcsúzott el Hubert Judit a vasútállomás előtt, ahol az egyetlen helyi taxi már várta.
− Valóban az – helyeselt Balfi Péter. – Sokáig marad?
− Pár napot. Még nem tudom.
Balfi Péter szívesen meghívta volna vacsorázni. Neki azonban még aznap távoznia kell. Kezet nyújtott. A nő meghökkent, aztán megszorította. Balfi Péter mintha csalódást látott volna a szemében.
***
− Csupán negyvenegy éves volt – kesergett Tompa.
− Tüdőszélhűdés – ingatta a fejét Balfi Péter. – Nem tehetett ellene senki semmit.
− Még a kaki boszorkány sem.
− Még az sem.
Egyikük sem mondta ki, amit mások. Nem gondolták, hogy megváltás lett volna a halál Garay János számára. Nem gondolták, hogy bárki számára megváltás lehet a halál.
***
Balfi Péter a kisváros egyik szélső utcájában könnyedén megtalálta a hatalmas épületet. Igazi villa: márvány, kovácsolt vas, réz. Ahogyan a filmeken. Megigazította a fején a sapkát, jobb kezét a zsebébe süllyesztette, az acél engedelmesen simult a markába. Becsöngetett.
Egy-két perc is eltelt, mire kinyílt az ajtó. Hubert Judit állt Balfi Péter előtt. Az ügyvédnő válla fölött huszonéves, csontsovány lány kukucskált át.
− Maga az? Kit keres?
− Sajnálom – mondta Balfi Péter.
És tényleg sajnálta.
Még hónapok múltán is visszhangzott a fejében a két dörrenés. Holott a valóságban a hangtompító miatt alig járt zajjal, amit cselekedett. Mindössze két pukkanás. Alig hangosabbak, mint amikor a légpárnás fólia párnácskáit kidurrantják a gyerekek.
Hosszú ideig gyötörte a bűntudat.
De hát ő vállalkozó…
Aki elvégzi, amit vállalt.
***
Balfi Péter megköszönte a szekeres embernek, hogy elhozta Hernádkakig. Hubert Judit már a kapuban állva várta, mint hónapok óta mindig, valahányszor meglátogatta. Sosem üzente meg, mikor érkezik, az asszony mégis tudta.
− Meghalt – ölelte magához a nőt a hajdani orvos.
− Nem lehetett megmenteni – suttogta a javasasszony, és úgy döntött, csak később beszél a benne növekedő életről, hiszen ha most tenné, semmi egyebet nem tudnának mondani, mint azt, hogy hát, ilyen az élet.
Pedig nem az élet ilyen, hanem a halál.
Vagy mind a kettő.
Vagy a fene tudja.
Leginkább a fene tudja.
