Egy estém Kakon

         Tennap érkézém a Hernád bal partjára, Kakra, ahol híres, divatos pap barátom, Tompa Miska házitanítóskodik. Lelkemnek híven végig szeretett barátja, ha nem tanít, kálomistáskodik, pereg a nyelve, mint az orsó, könyv nélkül papol, improvizál  csalásig. Ez utóbbit ő maga mondta magárul.
         Jövetelem célja, hogy Miska czimborámat kimozdítsam melankoliájából. Evezni hívom a harcsás, süllős, sügéres, keszeges, márnás, balinos folyón. Ó, Hernád, te csúfondáros kislyány! Ugrabugrálsz, kacskaringózol, a bokrok mögé rejtőzöl éhes férfiúi tekintetem elől. Nem mulasztom elmondani, és pennám végire tűzni, hogy van ám nálad szelídebb, kedvesebb, úribb is. Hogy kicsoda? Hát a halovány orczájú Tisza asszony, akinek hosszú, szőke haján megannyi tündérként táncot járnak a napsugarak.        

         Tudj’ Isten, olyan ismerős szép hely nekem innen nézvést Hernádkak. Csinos, szép, zajos, vidám, barátságos tekintetű. Mikor még nyomva nem láttam a nevemet, csak magamnak firkálgattam, elképzeltem e varázscsordult helyet. Mondom is Tompának, te czimbora, ne legyél már olyan búvalbélelt, mint kaszapengetéskor a fürj. Nézd ezt a kaczér lyánykát, Ernácskát. Tompa tekintete kinyíl, orczája felragyog. Nini, ott, mutatom barátomnak, nézd azt a kis amőba-szigetet. Negédesen néz, hol a lyányka? Ernácska, Erna, Ernád, Hernád. Érted már? Tompa melankolikusan bazsalyog, mint jóapja, aki csizmadia mesterségre kényszerült szegényes, egyablakos, mestergerendás szobácskájában.
         Szilaj tekintetű, harcsabajuszos halászó ember köt ki mellettünk. Puli ugrik ki a vízitalyigából. Egyenesen Miskám lábához rohan és jólesően levizeli. Erről nékem eszembe jut egy emlék, amikor Debrecenben viszem a kéziratomat a Pulykakas szerkesztőségébe. Némán álmélkodám, melyik kapun nyissak be. A redaktor kritikusra gondolok éppeg, aki a múltkor is ollyan negédesen nézett rám, hogy kínomban össze-vissza habartam mindent. Ottan némán mozdulatlan állék, mintha gyökeret vert volna a lábam. Erre jön egy puli, nekem ront, és levizeli újonnan vásárolt pantallómat. Hát persze, hogy szerencsét hozott a puli. Remélem, Tompa barátomnak is fortunát hoz majd.
         De visszatérve Ernácskánkhoz, a bajuszos honfi óva int, ne szálljunk csolnakba, mert vad vihar jő nemsokára. Ezt elég egyszerű, makogós nyelven mondja, de hát amiben egyszerűség nincs, abban nincs semmi. Inge bő ujját felfújja a zephir. Egy talyiga halad el az úton, döcög, mint némely pesti író prózája. Az ájer hűl. Beszállunk a csolnakba, nézzük a bús-borongós eget.
         Ad vocem, vihar! Hát jöjjön! Sors, nyiss nekem tért, hadd tegyek Tompáért valamit! Hátha éppeg a vihar fogja kirángatni megkötözöttségéből. Ide az evezőkkel! Tompa, szállj be! Támadjanak csak a szilaj hullámok. Rengjen, üvöltsön a víz, hánykódjon a hajónk, törjön az evezőlapát! Akkor is ura leszek a helyzetnek, akkor is  a Csikasz csárdában esszük ma este a töltött kápusztát.
         A meder kanyargós, vadvizek mindenhol, beszakadt fákat ringat a víz, mohos hidak maradványai hirdetik a régi dicsőséget. Nem kívánom szorosan lefesteni a látványt, csak körülbelül. Szép vagy, Ernácskám! És veszélyes, mint régi, tüzes babám, akire legelőször az eperjesi Csalán csárdában kacsintottam. Hogy milyen gonosz volt a fogadós! Tudod, Tompám, az emberek majdnem száz százaléka, az állatok ötven százaléka gonosz. Csak a sorsban higgyünk, ami teret nyit nekünk, hogy vacsorára elérjük a Csikaszt.
         Azt mondod, hogy félsz. Ejnye, no! Egy derék, kálomista pap higgyék Őmagasságosságában. Hajítsd vízbe az Istent lábánál lehúzó kósza gondolatod. Ne legyél Rém Elek, legyél inkább Rím Elek. Te, Tompa, ne írjunk pusztán csak főben egy poémát a viharról? Nosza, rajta, kezdjünk bele! A dagályt ki nem állhatom, jól tudod. A dagály lehúz, besző, poshadt bűze elemészt. Friss, üde, szabálytalanul szabályos verset célozzunk. Mert ugyan mi a szabály? Semmi más, csak a sánta középszer mankója.
         Poémánk felénél sem járánk, amikor leszakad az ég. Ekvipázsunk belecsúszik a felbőszült folyóba. Egek repedeznek… a dühömtől, roppant ideges lettem. Én a természetnek meleg barátja vagyok, de ezennel túl sok volt. Én a fejemmel keresem a kenyerem, melyet kezdék elveszíteni. Köd ereszkedik a folyó fölé, a ködből kélgyók ábrázolódnak. Azt mondja Tompa, nos, barátomkám, Sándorom, ugye Pesten ily regényes dolgok nem történnek? Ugye örülsz rajt’ hogy itt lehetsz? Az angyalát, felelem, Tompa, ne tréfálj velem, inkább imádkozz értem! Harcoljunk, nehogy már szegény magyar hazánk szégyenére legyünk, akit török, tatár és a filoxéra annyit pusztított. A göndörgyapjas felhők végre eltakarodának, s mint hunczut, pór menyecske, kikacsint a nap, és korsajából aranysárga fényt önt vizes fejünkre. Istenemre, Tompa, mondom, megmenekültünk.
         Hát a fogadó nem volt valami non-plus-ultra. A reczepció főnökén látszik, hogy több gyönyörűséget lel a borban, mint a pallérozott kommunikációban. De sebaj! Amit mond, azt legalább szép, ízes magyarsággal mondja. Ekkor előlibben a fogadósné. Örülünk rajt’ neki, de orczáján méla undor. Vacsora után Tompa felvidul a bortól, dalra fakadunk mindketten. Elrepül a szárnyas idő, alunni térénk a kemenceszurdékba, amikor felpattan a csárda ajtaja, a szemüldekfába piszlicsáré fejsze repül. Ó, egek, rettegek! Zsivány ront be a bolháktól hemzsegő Csikaszba. Meghattok! Meghattok! Gagyog, s ragyog. Szívesen odaadom az erszényemet, dadogom neki, mely tartalmastul sem ér többet, mintha üres volna, én Petőfi Sándor, magyar író vagyok. Mennyit kér? Ó, szerencsétlenségnek kódusa, ki vagy te, hogy szájalni merészölsz velöm, így a haramja, nem kell nekem semmi más, csak a fazékban bugyborékoló tőltött kápuszta. Súgom Tompának, ezt megúsztuk czimbora, a Sors egy szűkkeblű zsiványt küldött ránk, aki kevéssel is beéri. Tompa bazsalyog, szemében ragyog a gyertya fénye, vidultan kacsint reám. Sehol a melankoliája.
         Kikísérjük a zsivánt. A csárda ajtajában bámulódunk. Az ajtó előtt czövek. A czövekhez kötve rövid pórázon egy kutya. Rabláncon. Kibontom béklyóit. Viva liberte! – ugatja felszegett fejjel, és örömibe háromszor körbefutja a füstös, kisstílű kulipintyót.