Kak az a hogy Beje, július 5. 1847.
Imádott Jankóm!
A mint látod ott fönn, már nem Kakból írok (mint tettem volna, ha ígérem) hanem Bejéből, hanem hisz az mindegy, kettejük közt annyi a különbség, hogy Kak egy híres zárda szellemcentruma, ami átkalibrálta az ifjonti pater Tompát, Beje pedig poros falucska. Kak a csalóka Hernád mentén fekszik. Beje pedig Anticyrában vagn. Krähwinkelben vagy pláné Magyarországban. Denique megmondtam én még ott Szalontán, hogy aligha lengek én a tengereken, ha tovább is így tartanak a sóhajtozások, és tovább is úgy tartottak mind e napig. Veszedelmes is lett volna most nekem a tengeren járnom, mert ezek a sóhajtások orkánnak is beillenék Lisznyay stylusában szólva.
Harmad napja, hogy master Tompánál dégálok. Czivakodunk, mint az istennyila; ismered az én szende, békeszerető, angyali természetemet, hanem ez a kapczáskodó, komisz páter Tompa mindig dühbe hoz. Holnapután megyünk Sáros-Patakra. Érjünk csak a Tiszához vagy Bodroghoz, majd belelököm ő kelmét. Most bökte ki végre nagy nyögve-nyelve, hogy tenéked még csak nem is szólott, amikor meghirdette a zárdaszüzek megmentésére irányt vett líra-versengését hármunk számára. E harsogó medvének volt bátorsága állítani, hogy sietős kört teszünk, te, szeretett Jankóm, nem bírnád a tempót, veled őszies körutat tervez.
Na, ezt mindenképp. Patakról én Szatmárra, azután Erdődre vágtatok. Nagyon várnak ott, hé!, hát sietek. Sietek pedig nem csak Erdődre, hanem ezen levelet bevégezni is, mit azonnal meg is teszek, mihelyt tégedet családostul, különösen komámasszonyt, Julcsát, Laczit s magadat össze-visszacsókollak, persze csak így szárazon.
Ha megházasodom, tudósítlak, hogy a hányadik égbe röpültem. Addig isten velünk! – Hű, igaz stb.
Petőfi Sándor.
Édes Jánoskám!
Legutóbbi leveledben van egy-két kifejezés, melyet óhajtottam volna soha nem hallani; nevezetesen: „a nyári szünnapok egy részét, ha ugyan barátságunk föl nem bomlott, veled akarom tölteni” – János! micsoda beszédek ezek? Te lehetőnek tartod a megválást? Azért, hogy hanyagságodért egy-két havi hallgatással önként megbüntetni akarlak, már hűlés, megválás, barátság-felbomlás? A kit én szeretek, attól nem szeretem az ilyen beszédeket. Mi sem történik köztünk, s ímé boldog isten! minő kifejezések. Én azt hittem, engedd tovább is hinnem, hogy soknak, igen soknak kell köztünk történni vagy kellene, míg ide jutna a dolog – íme láthatod, többé nem neheztelek; neheztelésem elnyeletett haragom által, mert igen rossz ember vagy, rossz pillanatokat szerzettél nekem, meggondolatlan nem is tudom, mid által.
Csak egyetlen egy eset van, János! hogy neked megengedek, ha szavad beváltod és hozzám jössz, megbeszélésünk szerint: Kak, és onnan, ahogy. Alig tudok konkretice rámenni, hogyan válaszoljak leveledre. Az eredeti terv, a zárda környülállása hármónk által, hibásnak bizonyult. Hogy majd mi hárman, egymáshoz igazított úti intelligenciákkal, azonos fényben, azonos hőben, azonos mindenek viszonyban, szólt a terv. Hogy még a szögek is azonosságból legyenek szabva, a látványok mikéntjei, Ha alkony éppen, hát három alkony, ha déli verő, netán a’ korán reggelben csillanó harmat, akkor az. A látványból születő verslábak versenyezzenek. Ne a’ szapora emberi lábak.
Hogy ne köteleződj a szilaj csikóval veszkődni, megoldom én, gondoltam egyszer csak. Külön sietős körben megfuttatom a truccos-harcos Petőfit, míg mi majd megsétáljuk fontoltabb sebességgel. Minékünk már van hová mennünk, s az megvár, minékünk nincs kényszerfutásunk, nem bizonyítunk kényszeresen, nem kérdezzünk minden csapott estében, mi vagyunk-e a legnagyobbak, legjobbak.
Pedig tehetnénk sűrű dolgaink felől, mert olyan fárasztó az nekem, azon gondolkodni: mit akar más mondani, hogy azután csalódás legyen, bármit akar, s bármit mond. Mindig valami bosszúságot rázó mást. Mindig valami ellen. Tény ellen, vágy ellen, erő ellen, hatalom ellen. Mintha nem volnának örök ellenszelek, ő bele a legnagyobb viharba, véletlenül se a szélét.
Indulás előtt mérem egész délután a tornáczot és pipázom annyit, hogy teljen az idő, hajnalban jön a kocsi. Mondja Sándor, hogy ő is, kínáljam, mert pipás ember. Mondom, Sándorom, én szíves örömmel, de tudtommal nem vagy pipás, ne itt szokj rá, mert rosszul leszel, magaddal hozod az útra, nem tenne jót. Erre ő, hogy pipásabb pipás, mint én valaha voltam, mint lehetek. Most ilyenre mit válaszolsz? Félre az aggályt, hogy rosszat tesz az útnak, rosszat Sándornak, vágok neki az öreg huszárnak elpolcolt kaparósból, ha már. Szívja, fújja, mint a mészégető boksa. Csak mikor elszédül, akkor veszem észre, hogy elszédült, szeme összeakaszkodva, nyel nagyokat. Este három méterről dől a subára, szó nélkül. Hát jól van így. Sándorunk pipában is a legjobb. Mondd majd neki, ismerd el.
Édes Jánosom, úgy érzem, jót tettem, jót tettem, amit a külön futamra gondolok, mert ha hárman, Sándor a fele időt velem küzdi, ahogyan így is, fele időt veled harcol, mert ő mindig jobban tudja. Így csak az enyém fele ment a végtelen vitákba, a tiéd egészben megmaradt kettőnknek. Tiszta nyereség az időtől. A zárda megvár bennünket, a zárda nem siet sehová. Ettől most jól érzem magam, s boldog vagyok, gyere majd, versenyre fel!
Igaz barátod Miska
