Tompa mosolya tompa, kényszeredett az öröm,
üröm-mentes talán, mint a lenge lég, az éles penge,
vágja, szúrja, fésüli át erdődet, festményt feszítve róla:
feszítve, mint az ereket, vörös róka, mókus, préme rémes,
ugrál a lak felett, ágról ágra, vágyra vágva kommentálja
a lakban benti történteket, vakon, Kakon.
Tompa erény, hogy a kétszáz éves, akkor ifi legény, Pető,
fia mészárosnak, a széken, a kis Sándor, engedve vérbő hívásnak,
a vak Kak erői fonta erdőben, Mihály bátyánkkal ösmerkedvén
elcsendesedőben, hogyan álmodhatta meg a folytatást.
Kézfogást, ölelést, meg miegymást követett még
folyvást a beszédbéli hajlam, verbális, verbunkos ringás,
a születő öröm ilyeténbéli kiáradása. Más ez a találkozás,
egyre-másra felszít parazsat-hőt, egymást ölelve,
aztán lobbanó köntösben a nőt: édes piros, hullámzó húsos,
álla felett, mint lába-közén az ajak (jaj, csak megkóstoljalak) –
gondolván, és sarkallva magát tettre, hogy aztán, mint
illő bajtársakhoz, pengét váltsanak, erővel mérve,
kiben mit szült a tehetség, a szentsége feles-nemes vagy
tán egésze szépen szóló szavaknak, hogy tehát versenyre kelve
egymás ellenében, verset szülnének párbajként engedve
akut késztetésnek, sietve, sebtében, megírják sorsát,
búját-baját, idestova régen: mi a szégyen és hol a dicsőség,
a borkóstoló, igaz, daliás férfi életében? Győztest nem hirdettek
az eperjesi erdő ölén a kunyhócskából, de Kakon a lak
ma is áll, világít: menedék költőknek –
a sorstalanságból.
558 Megtekintés
2 Perc
