A jó Tompa Mihály és Garay Ján
nem jártak együtt az Adrián,
ám az intő jelekre vakon
összefutottak Hernádkakon.
Intették őket bizonyos jelek,
hogy valami bizony nem lesz kerek
ezzel a random randival,
nem érték be vízzel, bambival:
a fülledt, forró naphullásban
– mivel még nem volt villanyáram –
a borpincébe lebotorkáltak,
volt ott mindenféle párlat,
nemcsak borok, de pálinkák,
és azokra csaptak le már inkább,
tüzes víz és többféle lőre
folyt a torkukra, folyt a kőre.
A mesemondásban nem volt párjuk,
meglódult a fantáziájuk,
röpködtek a Háryk, a gólyák,
s mint az élet, múltak az órák –
feljött a hold és vele a holdkór,
a két jómadár a pincegyomorból
föltámolygott a szesztől elázva,
hogy az új művet letisztázza.
Hűvös éjszaka borult rájuk,
a papiros fölött lilult a szájuk,
még az ujjbegyük is lúdbőrzött,
a kocsmárosné kávét főzött.
Másnap reggel erőre kapva
az elkészült műveket felolvasta
fénylő homlokkal, mint két fárosz,
Tompa Mihály és Garay János.
Zengett hangjuk a széllel szállván,
napfény játszott a bajszuk szálán.
Így született meg – igazán bájos –:
A gólyához és a Háry János.
