Fodor Józsefek út

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy utcabál.
Jó ötletnek tűnt meghirdetni, s lehetett is örülni a kezdeti sikernek, mikor gyülekezni kezdtek a közterek. Jöttek egymás után az utak, az utcák a közök. Érkezett a körtér a körút, körönd, a korzó, a fasor is volt olyan bátor, akár a sikátor, hogy unszolás nélkül eljött ő magától. A rakpart is partizni akart, lengette ligeteit a sétány, befutott pár park és erdősor is néhány. Szó se róla, jól indult a bál, végtére megtelt a tér estére.

utat törünk
utakért verekszünk
keresztezünk kereszteződünk
elmélázunk mellékútra tévedünk
csöndes az ősz
bicikliút szökik a tó felé
egy gyom verte árokpart a bűnsegéd
ahol ölelni vágytalak
s vágylak ma is
széttárod a karod
pörögsz a szélben
„fodros szoknyát visel a babám”

Írom a Zarándok Fényírda című vagabundkorzómban valamikor az előző évezred utolsó esztendeiben. Nem tagadom, Lajos – hogyne, Körmendi – igazít el ebben a Nagykun kisvilágban. Mutat rá.

Igen sok esze van,
aki a miskolci Korvin Ottó utcát Corvinra változtatja.
Írásban, ami gáz, meg-,
szóban, ami az, feltisztul. Ami meg le, az a helyzet.

Majakovszkijtól elveszik
a Király utcát, vagyis éppen
egy költőt megint elveszít
a tudat, s hozzászokik szépen,
nehéz osztozni a kevésen.
De megmarad a Moszkva tér,
mi Kalef rég a közbeszédben.
A régi újra visszatér,
bár nem örülsz, mikor elér.